Az évek múlásával egyre nagyobb számban tapasztalható a párkapcsolatok felbomlása. Már nem számít az együtt eltöltött idő, nem számítanak a közös gyermekek, nem számít, hogy a másik embernek mennyire okozunk fájdalmat. Egy dolog kerül előtérbe: a rosszul értelmezett személyes szabadság megélése. Kitörni abból a visszahúzó közegből ahol elvárásoknak kell megfelelni és kötelességek sora teherként nehezedik ránk.

Miért történik ez megannyi családban, ahol netán évtizedek teltek el boldognak és kiegyensúlyozottnak hitt kapcsolatban? Miért gondolja úgy valamelyik fél egyik napról a másikra, hogy neki ez már nem megy. Más életet, más társat, más lehetőségeket és más élményeket szeretne. Hol csúszott szét az addig stabilnak gondolt építményt tartó fal? Mi az amit talán észre sem vettek, vagy ha igen, jelentéktelennek és felejthetőnek tartották? Vagy félelemből nem beszéltek róla, szőnyeg alá söpörtek fontos gondolatokat érzéseket, mert úgy gondolták, hogy a társuk nem lenne eléggé megértő és befogadó a megbeszélésükre.

A hétköznapok gondjai mellett egészen addig lehet semmiségként kezelni az érzelmi kielégületlenséget, amíg a feszültség amit bennünk generálnak az elfojtott rossz érzések, robbanást nem okoz.

Ez pedig elkerülhetetlen. Bármennyire szeretnénk lila homályba borítani azt amit belül már régóta érzünk, ezzel csak az értelmünket tudjuk elaltatni, önmagunkat becsapni, mert a félelem megbénítja a cselekvést. A félelem attól, hogy milyen negatív következménye lenne ránk nézve ha felvállalnánk amit érzünk. Ha felvállalnánk, hogy nem jó nekünk az ahogy a társunk viszonyul hozzánk. Azt, hogy már nagyon nem arról szól a kapcsolat amiről szeretnénk, és amit az elején megéltünk, és reméltük, hogy úgy is marad. Sokáig reménykedünk, hogy valahogy majd csak visszatér az az idilli állapot, hiszen azért házasodtunk össze, mert szeretjük egymást. A problémák majd elmúlnak, az idő megoldja, majd elfelejtjük, és minden megy tovább ahogy kell.

Ez azonban soha nincs így. Mégis áltatjuk magunkat, mert ez a könnyebb megoldás, pillanatnyilag. Na de hol van ilyenkor a felelősség vállalás? A kapcsolatért, a benne élőkért, és első sorban önmagunkért? Miért olyan nehéz felvállalni egy párkapcsolat betegségére utaló első jeleket? Miért hagyjuk, hogy elfekélyesedjenek a problémák amiktől a betegség egy idő után már kezelhetetlenné válik és a kapcsolat meghal. Miért engedjük ezt meg magunknak? Miben reménykedünk ilyenkor? Talán abban, hogy majd a másik észreveszi, hogy baj van és szóba hozza? Talán nincs is baj, ha ő nem szól? Miközben bennünk csak nő a feszültség, mert nem a másik ember érzései alapján működünk, hanem a sajátunk szerint. Bármit is gondolunk arról, hogy mit érezhet, vagy gondolhat magában a társunk, ez vagy igaz, vagy nem. Sosem fogjuk megtudni amíg nem beszélünk neki a saját érzéseinkről. Lehet, hogy ő akkor is bezárkózik, de ez nem számít. Ebből is tudunk tanulni. Ez is jel arra nézve, hogy hogyan viszonyul hozzánk és a kapcsolatunkhoz. Azonban a legfontosabb, hogy ilyenkor képesek vagyunk legyőzni a minket megbilincselő félelmeket. Elkezdjük önmagunk felé megtenni az első lépéseket. Ez a legfontosabb.

Képesnek kell lennünk arra, hogy felvállaljuk azt amit érzünk. Legyen szó jó, vagy rossz érzésekről. Bármilyen későnek is gondoljuk már, kezdjük el kimondani. Azt ami rólunk szól és nem a másik embert kritizálja.

A párkapcsolati problémák megoldásának legnagyobb csapdája az, ha a másik fél hibáit kezdjük el sorolni és azt amit elvárnánk tőle, hogy mi jól érezzük magunkat. Ez soha sem vezet el a vágyott célhoz. Kizárólag azt fogjuk elérni, hogy már nem csak önmagunkat bántjuk a problémáink elfojtásával, hanem a társunkat is a hibáztatással, negatív kritikával. Ez a leghosszabb zsákutca, mert egyre messzebbre visz egymástól és nincs belőle kiút. Valójában így egy idő után végleg lezárul az út, ami a megoldás felé vezetne.

Ha azt szeretnénk elérni, hogy a párunk megértsen minket és változtasson valamin, akkor azt kell tudatnunk vele, hogy a viselkedése milyen érzéseket vált ki bennünk. Mi az ami számunkra kellemetlen, netán fájó érzéseket okoz. Ha ezt el tudjuk mondani, elkerüljük a vitát. A másik nem tud vitatkozni azzal amit mi érzünk. Így valószínűleg el fog gondolkodni azon, hogy mit is tehetne annak érdekében, hogy mi jobban érezzük magunkat mellette. Vagy netán elkezd beszélni a saját érzéseiről, megéléseiről, problémáiról.

Ez a helyes irány, a megoldáshoz vezető út. A vádaskodás és egymás kontrollálatlan sértegetése csak tetézi az amúgy is meglévő fájdalmakat, rossz érzéseket.

Fontos, hogy képes legyél ráhangolódni a párod érzéseire, mintha te lennél az ő helyében. Éld át azt amit őszintén elmond neked és a megértés majd megkönnyíti a dolgodat!

Ha mégsem látod meg a kiutat a saját zsákutcádból, írd meg a problémádat és együtt találunk megoldást!

Szeretettel várlak a Medi-Hol Boldogságműhelyben.

Egy rövid probléma leírással ITT tudsz elérni és időpontot kérni.

MERT SZERETNI ÉR! Önmagadat is ! 🙂

Annak érdekében, hogy írásaim első kézből eljussanak hozzád, kérlek iratkozz fel a Hírlevelemre, és egy párkapcsolatot támogató e-könyvet küldök neked ajándékba.