Ma reggel az időjárást próbáltam felmérni, hogy ennek tükrében tervezzem meg a napomat. Kinéztem az ablakon, hogy a gyülekező felhőkre pontosabb rálátásom legyen, miközben az érdeklődésem az előttem zajló eseményekre terelődött.

Hurrá nyaralunk…!

Egy személyautó nyitott csomagteréből egy nő éppen kifelé pakolt különféle táskákba összekészített dolgokat, csomagokat. Gondoltam, milyen jó nekik, indulnak nyaralni. Bár akkor még nem tudtam biztosan, hogy most jöttek, vagy mennek. A nő kissé tanácstalannak tűnt, mert úgy látszott nem tudja mit kezdjen a rengeteg csomaggal. Néhány dolgot visszapakolt, az anyós ülésre rakott, de leginkább várakozott, mígnem megérkezett egy tinilány, hűtőtáskával és takarókkal. Ekkor már sejtettem, hogy ebből indulás lesz, és már kíváncsi is voltam hova fogják tenni azt a rengeteg cuccot, ha a hátsó ülésen gyerek is lesz.

Már éppen elhagytam volna a megfigyelő helyemet, gondoltam majd megbirkóznak a feladattal anélkül, hogy én szemmel tartanám őket. Ebben a pillanatban azonban megjelent egy férfi, egy nem kicsi bőröndöt vonszolva, félig lehajtott fejjel, nehézkesen. Mikor megláttam, önkéntelenül kitört belőlem, hogy úristen, hova fogják ezt a rengeteg holmit tenni? A férfi odaért az autóhoz, ahol a nő valami műanyag fóliás nagyobb csomagot vett ki az első ülésről és tétován gondolkozott, hogy mit tegyen vele. A férfi elengedte a bőröndöt, egy ideges mozdulattal kitépte a nő kezéből a csomagot és korábbi önmagához képest valamivel nagyobb sebességgel elindult vele a néhány méterre lévő szemetes konténer felé, majd belehajította. A nő széttárt kezekkel állt, úgy tűnt kissé értetlenkedve nézett utána, de láthatóan nem tett semmilyen megjegyzést. Várta, hogy a férfi visszaérjen a kocsihoz.

Aztán mindketten a nyitott csomagtartóhoz mentek, aholis a férfi bőszen elkezdte kidobálni a még bent lévő csomagokat a kocsi mögé a földre. Hajigálta egyiket a másik után, ahova éppen esett. Úgy látszott, hogy nagyon tudja hogyan kell ezt a helyzetet kézben tartani és majd ő elpakolja úgy a csomagokat ahogy kell, hogy minden rendesen beférjen. Már úgy éreztem, hogy végre megérkezett a család esze és ereje, innentől kezdve majd szépen megy minden a maga útján, nem kell ezt nekem figyelni, különben is van jobb dolgom.

Majdnem odébb álltam az ablaktól amikor azt látom, hogy a férfi miután az általa vonszolt nagyobb méretű bőröndöt élére állította a csomagtartóban, a kezébe vette a bőrönd kisebb társát, hogy élére mellé tegye a másiknak. Valószínűleg ennek elromlott a kihúzható fogantyúja, mert nem tudta betolni hiába ütögette. Ekkor fejre állította, majd nyers erőből és látható dühből elkezdte a földhöz csapkodni a kihúzott fogantyút, hogy hátha majd így vissza tudja tuszkolni.

Néhány sikertelen próbálkozását látva a nő, aki eddig csak tétlen szemlélője volt a történéseknek, egy hirtelen mozdulattal kivette a férfi kezéből a bőröndöt és fektetve a csomagtartó aljára tette úgy, hogy a kihúzott fogantyú szépen az aljához símúlt. Aztán szaporán elkezdte visszapakolni a többi csomagot, miközben a hátsó ülésről kipattant egy kisfiú. Magához vett egy hátizsákot, amiben talán a játékai, vagy saját kedvencei voltak és visszaült. A nő beavatkozásától a férfi egy másodpercig meglepetten, majd láthatóan fölényétől megfosztva, sértődötten könyökölt a kocsi tetejére, tétlenül figyelve ahogy a nő bepakolja a csomagtartóba a legutolsó kis csomagot is a földről. Mikor ezzel megvoltak, a férfinak még valami dolga akadt a lakásban, ezért elvette a nőtől a kulcsokat és elindult a ház felé. A két gyerek közben elhelyezkedett a hátsó ülésen, a nő elrendezte a takaróikat és kispárnáikat, majd várta, hogy a férfi érkezzen.

Néhány másodperc elteltével, amikor azt gondoltam, hogy na jó most már elindulnak, mehetek a dolgomra, meg amúgy is lehet, hogy a férfi még megnézi a híreket a TV-ben, egyszer csak láttam, hogy jön. Ekkor már a nő is benn ült az anyós ülésen. A férfi úgy jött, mintha menne. Lomha mozgásán azt láttam, hogy legszívesebben hátra fele haladna, vissza a lakásba, vagy bárhova csak ne kelljen elindulni. Végül nem tehetett semmit, mert elérte az autót. Be kellett ülnie a vezető ülésbe és el kellett indulnia. Láthatóan kényszeredetten, kötelességből… és a kocsi elindult.
Vajon mi lehetett a folytatás?

Most akár arról is írhatnék, hogy tud-e valaki ilyen kelletlen lelkiállapotban megfelelően koncentráltan közlekedni felelősséget vállalva önmagáért, a családjáért és a többi úton lévőért.
Mégis inkább néhány kérdést tennék fel, hogy gondolkodásra késztessek vele. A válaszok nagy részét az olvasó fantáziájára és beleérző képességére bízom, mert amit láttam azt én is csak a saját szűrőmön keresztül kommentálhatnám.
Ezért a tényeket írtam le, a gondolkodás és véleményalkotás szabadságát meghagyva annak aki él a lehetőséggel.
Miről szólhat egy családi nyaralás, ami így kezdődik?
Mit mondanak el ezek a megnyilvánulások a két ember kapcsolatáról?
Mi működteti az életet amit élnek?
Jó-e ez mindkettőjüknek, és mennyire jó ez a gyerekeknek?
Mi az ami előidézi ezt az állapotot egy kapcsolatban?
Mennyit látnak meg ők ketten önmaguk reakcióiból, viselkedési mintáikból, és mennyit ismernek be ebből önmaguknak és egymásnak?
Mennyi fájdalom, ki nem mondott sértettség, elfojtás halmozódhatott fel és munkálkodik a lelkükben amit nem csak egymás elől, de leginkább saját maguk elől igyekeznek elrejteni?
Miért hazudják kifelé (talán befelé is) a boldogságot?
Ha a testük nem beszélt volna ennyire egyértelműen, egy nyaralni induló boldog család készülődését véltem volna látni. Talán jóleső érzéssel nyugtáztam volna a megállapítást és nem motivált volna hogy írjak róla, mert számomra az lett volna a természetes.

Valami azonban arra késztetett, hogy maradjak és figyeljek, mert itt valami nem természetes fog történni.

Hol csúsznak szét ennyire a dolgok két ember közt, hogy nem merik egymásnak őszintén elmondani az érzéseiket?
Tudják-e egyáltalán, hogy mit éreznek abban a pillanatban amikor megsértődnek és kimondva vagy kimondatlanul vádolják, hibáztatják egymást?
Tudják-e azt, hogy minden amit tesznek az érzéseik hatására teszik?
Tudják-e, hogy miért éppen azt érzik amit éreznek és mi az amit szeretnének?
Miért fél egymástól két ember akik szerelemből, szeretetből egymást választották?
Mi történhet, ha elmondjuk egymásnak az érzéseinket?
Mi történhet, ha szavakkal kifejezzük, hogy az amit tesz velünk a másik számunkra megalázó, lekicsinylő, sértő?
Mi lenne, ha egy ilyen kritikát megértéssel, elismeréssel, és a másik érzéseinek elfogadásával tudomásul vennénk?
Túl nagy áldozat lenne ez a másik emberért akit állítólag szeretünk?
Mit kellene valójában feláldozni?
Netán a büszkeségünket?
A saját tökéletességünkről alkotott elképzelésünket?
A tévedhetetlenségünket?
A másik felett érzett fölényünket?

Megkérdezhetnénk ilyenkor önmagunkat is, hogy fordított helyzetben mit szeretnénk.
Hálát és köszönetet azért, hogy elmondtuk azt ami a szívünket nyomja?
Köszönetet az őszinteségért és azért, hogy lehetőséget adtunk arra, hogy a másik megtudja mivel tesz ellene a kapcsolatunknak?
Azért, hogy titkolózás és hisztis manipulációk és érzelmi zsarolás helyett egyenesen megmutattuk a saját igazságunkat?

Azért, hogy feltételezzük a másikról, hogy képes a megértésre és nem bagatellizálja az érzéseinket?

Igen. Talán valami ilyesmit várhatnánk, ami nem azt jelenti, hogy egyben az egyetértést is elvárhatjuk. Azonban ez a problémák megbeszélésének az alapja. A megértés, az együttérzés.
Mert a viselkedésünket mindig a belső igazságaink motiválják.
Ahhoz, hogy ezeket el tudjuk mondani a társunknak, először önmagunknak kell tudni felismerni a valódi érzéseinket.
Sajnos ez óriási vakfoltja a legtöbb embernek.
A neveltetéstől kezdve az oktatás hiányosságain át a teljesítmény centrikus, pénzközpontú életig minden arra sarkall, hogy ne törődjünk az érzéseinkkel. Gondolkodjunk racionálisan, céltudatosan az anyagi javak birtoklása érdekében. Érzéseket, érzelmeket kizárva, mert az csak akadályoz a haladásban.
Aztán beülünk az autóba robbanásig visszafojtott haraggal, amiről azt sem tudjuk ki iránt érezzük. Mert hiába a másik embert okoljuk a rossz érzéseink miatt, a harag önmagunk tehetetlenségének szól. Azért, hogy nem mertük felvállalni azt amit valójában szeretnénk, vagy amit a másik pillanatnyi viselkedése okozott bennünk.

Ezért a legnagyobb kincs a valódi önismeret és az önszeretet.

Mondhatnám, hogy kizárólag az önszeretet is megoldás lehetne, mégis az önismeret az amivel elindulhatunk az önmagunk felé vezető úton. Addig nem tudjuk miként szerethetnénk önmagunkat, amíg meg nem ismerjük azt aki valójában vagyunk. Erősségeinket, gyengeségeinket, spontán reakcióinkat, kommunikációnkat, életvezetési és viselkedési mintáinkat, szokásrendszerünket, képességeinket, kiválóságainkat.
Minden élethelyzetben megnyilvánuló problémák forrása ezek ismeretének hiányára vezethető vissza.

A párkapcsolatok megfelelő működtetésének leglényegesebb alapkövének kellene tekinteni az önismeretet. Aki nem ismeri önmagát, nem tudhatja ki az a társ aki számára a legmegfelelőbb. A társadalmi státusszimbólumok és a szexuális vonzalom megléte sok ember számára megtestesíti az ideális társról kialakított vágyálmokat.

A szexuális vonzalom eredeti rendeltetése szerint csak a szaporodás elősegítésének eszköze, egy kémiai reakció. Az emberi test működése egy megmagyarázhatatlan csoda. Azonban veszélyben lenne a fennmaradásunk, ha nem lenne ez a mindent elsöprő összeolvadási vágy két ember közt. Az a bizonyos “szikra”, amit a legtöbben szerelemnek gondolnak. Ezért abban a tévhitben vannak, hogy akivel szexuális kapcsolatba kerülnek az szereti is őket.

Természetesen ez sok esetben így is van. Nem írhatom, hogy a legtöbb esetben, mert a válási statisztikák szerint a házasságoknak több mint a fele felbontásra kerül, így a többséget azok képviselik akik nem az igaz szeretet által vezérelve választottak párt.

A valódi szerelem az, ha nem azért szereti egymást két ember mert együtt szexelnek, hanem azért akarnak testileg is egymásba olvadni, mert valóban szeretik egymást, lélekben is eggyé váltak. Akik lélekben eggyé váltak, azoknak nem lesz szüksége játszmákra és hatalmi drámákra a kapcsolatuk későbbi szakaszában sem, mert egy test, egy lélek, egy gondolat motiválja a működésüket. Tudnak mindent egymásról, és a különbözőségeikből fakadó ellentéteket nem a másik feletti uralom megszerzésével akarják érvényesíteni, hanem az egymás iránti tiszteletnek és a szeretetteljes életnek rendelik alá.

Ez a “bánthatnálak, de nem teszem” effektus a szeretetben működtetett kapcsolatok alapja és az élet valódi értelme.

Nem az számít, hogy milyen messze és milyen autóval tudunk elmenni nyaralni, mennyi csomagot tudunk itthonról magunkkal vinni és hány plusz bőrönddel tudunk hazatérni.  A legnagyobb és legnehezebb csomag az, amikor a lelki terheket cipeljük magunkkal bárhova is akarunk elmenekülni előlük.

Az, hogy a bennünk lévő feszültséget, problémát, bármit amitől nem érezzük jól magunkat, megbeszéljük azzal az emberrel akire tartozna, általában senkinek nem ér meg egy hét szabadságot.

Pedig érdemes lenne belegondolni, ha csak egyetlen hetet intenzíven eltöltenénk elsősorban a saját problémáink hátterének és az önszeretetünk szintjének feltárásával, majd a kapcsolati problémáink feltárásával és a lehetséges megoldások megtalálásával, onnantól kezdve az egész életünk csodálatos pozitív események sorozatává válhatna. Egy élethosszig tartó, boldog és minden résztvevő számára felejthetetlenül szeretetteljes, és gazdagító élményekkel teli utazássá.

Egy ilyen utazáshoz kaphattok kezdő csomagot a személyes konzultációkon és a párkapcsolati coachingon, amit mindig, mindenhova magaddal vihettek, és nélküle már nem is akartok elindulni.

Várlak titeket szeretettel egyénileg vagy pároddal együtt is, hogy soha ne aludjon ki a bennetek égő láng.

Egy rövid probléma leírással ITT tudsz elérni és időpontot kérni.

MERT SZERETNI ÉR! Önmagadat is ! 🙂

Annak érdekében, hogy írásaim első kézből eljussanak hozzád, kérlek iratkozz fel a Hírlevelemre, és egy párkapcsolatot támogató e-könyvet küldök neked ajándékba.

Szeretettel: Cecília