Egy neves pszichológus előadásának záró mondataként hangzott el, hogy életünkben a legnagyobb boldogságforrás az önzetlen áldozatvállalás.
Abban a pillanatban még nem tudtam megfogalmazni, hogy mi az ami kellemetlen érzést keltett bennem a fenti mondat hallatán, mert valóban, szerintem is ez nagyon nemes cselekedetként van a köztudatban. Hazafelé egyfolytában ezen gondolkodtam, hogy akkor, ott, valamit kérdeznem kellett volna, hogy első kézből kapjak választ, mégsem tudtam megfogalmazni a kérdést, ami végül is csak órákkal később jutott eszembe.
A bennem megfogalmazódott kérdés pedig ez volt:
Mit jelent az önzetlen áldozat vállalás?
Tudom, most sokan nem értik, hogy számomra ez miért kérdés.
Olyannyira mélyen bevésődött programként működik bennünk az, hogy a valódi szeretetünk kifejezésének az egyik legfontosabb módja és eszköze az, ha áldozatot hozunk a másik emberért. Azért, hogy az ő élete úgy működjön ahogy szeretné. Azért, hogy boldog legyen, hogy könnyebben legyen túl a nehézségein, a feladatain, vagy egyszerűen csak azért, hogy kényelmesebb legyen számára az élet, és mindezt azáltal, hogy mi megteszünk, vagy átvállalunk helyette feladatokat, problémákat. Mert szeretjük, és azt akarjuk, hogy neki jó legyen. Neki könnyű legyen, és maximálisan biztonságos az élet. Ne is legyen semmi nehézsége, csak éljen, és élvezze, mert így lesz boldog.
Igen, ez kétségkívül örömteli és boldogító eredmény lenne, ha valóban hibátlanul működne így az élet.
A teremtő azonban senkit sem ruházott fel alapvető kiváltságokkal arra nézve, hogy a saját nehézségeit valaki más gondjaira bízza. Sőt, senkit sem minősített eredendően áldozati báránynak sem, aki arra hivatott, hogy mások problémáit magára vállalva, önmagát háttérbe szorítva élje az életét.
A teremtő egyenlőnek teremtett mindannyiunkat, felruházva a szeretet, a jóság, a belső béke, az egység, és a lét legmélyebb belső állapotaival. Ez az induló készletünk az élethez, ahhoz a feladathoz amit elterveztünk magunknak.
Mindannyian egyedi sorsutat választottunk, ami egyénre szabott feladatokkal van megtűzdelve, és amiket nem kerülhetünk el, és nem is háríthatunk át senkire. A dolgunk az, hogy tapasztalások útján tanuljunk, ilyen módon fejlesztve a lélektudatosságunkat. Ez a folyamat csak azáltal valósulhat meg, hogy megéljük és megoldjuk a saját nehézségeinket, felismerjük a saját erőnket, és megtisztítjuk az utat önmagunk kiteljesedése, az élet feladatunk felismerése és megvalósítása előtt.
Ez az út nem a kényelemről szól. Arról szól, hogy folyamatos változásba legyünk azáltal, hogy felismerjük a problémák okait, és azt, hogy mindent a mi döntéseink következményeként mutatkozik meg az életünkben. Amennyiben nem tetszik az amiben élünk, tudnunk kell, hogy csak mi változtathatunk rajta.
Azzal, hogy megváltoztatjuk a gondolkodásunkat amikből a döntéseink erednek, és senkire nem hárítjuk át a nehézségeinket.
Ez a lélekfejlődés útja, az élet spirituális értelme, a boldogság felé vezető út.
Az érem másik oldalán pedig ott vannak az önzetlen segítők. Tudom milyen ebben a szerepben lenni, voltam benne én is. Az anyák, nők, első számú búvóhelye ez a létmód az Önmegvalósítás elől.
A többségünk úgy gondolja, teljes szívéből úgy is érzi, hogy az a dolga ebben a földi létben, hogy gondoskodjon, problémát és nehézségeket vegyen le a gyereke, a szerettei válláról. Mégis oly sokan panaszkodnak egy idő után amiatt, hogy elfáradtak, hogy már nincs erejük, kedvük, egészségük ahhoz, hogy mindenki terheit cipeljék. Panaszkodnak, és csinálják tovább. A szeretetért. Azért, hogy bebizonyítsák, hogy mennyire szeretik a hozzátartozóikat, és hogy van alapjuk elvárni, hogy ők is szeretve legyenek.
Merthogy nagyon ritkán születnek Teréz anyák és Gandhi-k is, és olyan önzetlen jótevők, akik a lélektudatosságnak azon a szintjén vannak, hogy képesek már a valódi, tiszta, önzetlen szeretetből működni és csak adni a világnak – akár az életüket is feláldozva – anélkül, hogy bármit elvárnának cserébe. Ők már nem halnak bele abba, hogy nem kapnak szeretetet a külvilágtól, mert a bennük lévő túláradó szeretetből – amit nem árnyékol be a félelem -, bárkinek képesek adni, így önmaguknak is. Ezért ők alázattal, elvárások nélkül szolgálnak másokat, és ezzel ÖnMagukat is.
A szeretet energiája pedig egy másik forrásból visszatér hozzájuk, leginkább a világméretű hála, és nagyrabecsülés által.
Ezzel szemben a hétköznapi ember, aki azért hoz áldozatot mert a félelmei kényszerítik rá, nem tudja önzetlenségből tenni. Az „áldozat” szó önmagában is azt sugallja, hogy valamit meg kell tagadni, meg kell ölni magadban azért, hogy a másiknak jó legyen. Ez merénylet önmagunk ellen!
Bárki aki ezt eddig így gondolta, most nézzen a saját szívébe és őszintén válaszoljon magának arra a kérdésre, hogy valóban nem vár el semmit cserébe azért amit másoknak megtesz? Azért, hogy az önmagából feláldozott részt pótolja? Mert ha csak egy apró gesztusra is vagy köszönetre igényt tartunk, akkor már nem vagyunk önzetlenek.
Amikor valakinek a kényelmét, az úri jódolgát kiszolgáljuk azért, hogy cserébe szeretetet kapjunk tőle, akkor az nem szolgálat, hanem szolgaság. Ha ezt elég sokáig csináljuk, akkor rabszolgaság. A legtöbben pedig ezt tesszük. Lemondunk önmagunkról, a saját életünkről amíg rá nem ébredünk, hogy kiégtünk, már nincs mit adnunk, valódi szeretetet mégsem kapunk. A köznyelv pedig ezt nevezi önzetlen áldozat hozatalnak.
Boldogító felismerés lenne az, hogy: Az önzetlen szolgálat nekünk, a nagy többségnek még nem működik! Mégpedig pontosan azért, mert mi még nem vagyunk képesek olyan mértékben szeretni önmagunkat, hogy ne tartanánk igényt arra amit mások tudnak adni nekünk. Ami egyáltalán nincs ellentétben semmilyen természeti törvénnyel. Az energiáknak ki kell egyenlítődni. Aki mindig csak ad és sosem kap vissza az előbb-utóbb elfogy, kimerül, ha nem képes önmaga szeretete által töltődni.
Ha az önszeretetet művészetét is programként kaptuk volna, akkor tisztelnénk magunkat annyira, hogy nem válunk önként senki szolgájává, miközben elhisszük, hogy ez az önzetlen áldozathozatal, és lassan de biztosan belerokkanunk. Testileg és lelkileg egyaránt.
A valódi szeretet kapcsolatokban ez úgy nyilvánul meg, hogy figyelünk a másik ember igényeire, arra, hogy mire van szüksége tőlünk.
Felnőttként kezelve a felnőttet, adjuk meg neki a tiszteletet, hogy eldönthesse mikor van szüksége segítségre, és a tiszteletet önmagunknak, hogy kifejezze felénk az erre irányuló kérését, hogy aztán eldönthessük módunkban áll-e megtenni, vagy nemet mondunk rá. Tudom, hogy ez is veri a biztosítékot, mégis az önszeretetnek egyik alapja az, hogy elég bátrak legyünk NEM-et mondani. Tudnunk kell meghúzni a saját határainkat!
Amíg valaki nem kér, csak elvár és elfogad, addig nem is értékeli azt amit kap. Érdemes befejezni a gondolatolvasást és a kérés nélküli segítségnyújtást! (Természetesen a kivételes és rendhagyó esetektől eltekintve.) Aztán tegyük meg azt, amire megkérnek, vagy amit erkölcsi, értékrendbeli kötelességünknek érzünk, hogy kérés nélkül is megtegyük. Ennyi a dolgunk. A segítés, a szolgálat lényege az lenne, hogy mi, akik adni szeretnénk akkor adjunk, ha valóban kifejezésre jut az, hogy szükség van rá, és számunkra a segítés ÖRÖMÖT okoz.
Soha ne „erőszakoljuk meg ÖnMagunkat” azért, hogy bárki más kényelmesebb életet élhessen. A nehézségeikhez megvannak a saját megoldásaik is, maguknak kell önmagukban megtalálni őket.
A kényelmes életért senkinek sem jár jutalom az út végén. A feladatait mindenképp megkapja újra, -talán egy sokkal keményebb formában-, addig amíg szembe nem néz velük és meg nem oldja. Akárhány életet is kell leélni ennek érdekében.
Ezért jól gondoljuk meg, kit boldogít valójában, kinek segítünk vele, és kinek van nagyobb szüksége az önzetlennek vélt áldozathozatalra.
Annak aki adja, vagy annak aki kapja.
Ha megoldatlan feladat vár még rád is az önzetlen áldozatvállalás témakörében, ITT kapcsolatba léphetsz velem.
Várlak szeretettel a Medi-Hol Boldogságműhelyben!
Némedy-Nyul Cecília
Életgyógyász-Párkapcsolati coach-Spirituális Tudatosság tréner
