Mennyi energiát áldozol fel a védekezés oltárán? Hányszor kényszeríted magadat kínos magyarázkodásba azért, mert tettél egy ígéretet, amit valamilyen láthatatlan belső akadály miatt nem váltottál be?
Cipeled magaddal a szorongató érzést amit a megfelelni vágyás generál benned. Megfelelni vágyás annak a belső elvárásnak önmagaddal szemben, hogy amit megígértél azt teljesíteni kell. Akkor miért nem teszed meg? Miért menekülsz előle?
Mi az amivel nem akarsz szembesülni, amit akkor tapasztalnál, ha az ígéretedet betartanád? Mi az a belső igény ami az ígérgetés által teljesül, és mi az ami most már nem teljesülne, ha betartanád azt az ígéretet?
Mit gondolsz valójában arról akinek ígérgetsz? Fel tudod vállalni a valódi érzéseidet?
Nem, nem tudod. Ezért inkább halogatsz.
Kifogást gyártasz, külső körülményekre hivatkozva mented fel önmagadat az alól a számonkérés alól amit önmagaddal szemben támasztasz.
Na, és a lelkiismeret.
Az a tanult norma amit belénk programoztak, hogy „Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó.” Ugye te is ismered? Na de kinek jó, ha egyszer nem vagy képes megtenni, mert van benned valaki aki fél. Fél attól, ha megteszed, csalódást és fájdalmat okozol önmagadnak, ezért inkább nem teszed meg és szükség esetére gyártasz általad elfogadhatónak tartott magyarázatokat. Amit nem is a másik miatt adsz elő, hanem önmagad miatt. Hogy elcsituljon a benned kiabáló hang, és legalább te hidd el magadról, hogy valóban nem tehetsz arról, hogy nem tartottad be az ígéretedet.
És elhiszed.
Egészen a következő alkalomig, amikor újra belesodrod magad a magyarázkodás kényszerébe. Önmagadat húzod egyre mélyebbre az eltávolodás gödrébe. Mert egy idő után már a másikra fogsz haragudni amiért ilyen kellemetlen helyzetbe hoz, hogy magyarázkodnod kell, és egyre jobban igyekezni fogsz minden alkalmat elkerülni amikor úgy gondolod, hogy megint ezt kell tenned.
És tudod miért teszed ezt? Mert azt hitted el, hogy a másik is elvárja tőled, hogy mindenáron teljesítsd az ígéretedet. Na és mi van, ha nem?
Mi van akkor, ha már jelezte is neked, de te meg sem hallottad?
Miért nem? Mert a saját fontosság tudatod nem engedi befogadni az ilyen információt. Mert akkor észre kellene venned, hogy most rád mondtak nemet. Mert abban a pillanatban már nem te lehetnél az, aki az ígérete be nem tartásával folyamatosan nemet mondhat a másikra, most már nem te irányíthatod a történéseket. Mi van akkor, ha az, akinek ígértél már régen tudja, hogy legszívesebben elfelejtenéd az egészet, mintha meg sem ígérted volna.
Na de milyen dolog lenne ez? Ráadásul nem is rajtad múlt, hogy nem tetted meg, csak egyszerűen midig úgy „el vagy havazva”, olyan sűrű az életed, tele vagy vállalásokkal, kötelezettségekkel, programokkal, hogy egyszerűen NEM ÉRSZ RÁ, hogy azt az egy, neki tett ígéretet megtedd.
Miközben a másik, talán értetlenkedve szemléli a helyzetet. Már régen nem érti, hogy neked ez még miért fontos. Miért érzed kötelességednek a magyarázkodást, és egyáltalán miért hiszed el magadnak azt, hogy az általad tett ígéret olyan jelentőséggel bír a számára, hogy az, amit te nem tettél meg éveken keresztül, neki még valamit is számít? Hiszen ha számítana, és nélkülözhetetlen lenne számára az amit tőled az ígéreted teljesítésével kaphatott volna, talán már régen számonkérte volna, vagy a hiányába belerokkanna.
Mi lenne, ha meglátnád, hogy nem ő kérte, hogy ígérj meg bármit is? Mi lenne, ha meglátnád, hogy te tettél egy vállalhatatlan ígéretet, mert nem akartad belátni, hogy kettőtök közt időközben valami már más lett, és ez téged gátol abban, hogy megtedd amit megígértél? Mi lenne, ha őszinte lennél önmagadhoz és beismernéd, hogy nem is akarod már megtenni?
Mi lenne, ha ezt el is mondanád neki? Hogyan éreznéd magad az ígéreted súlya nélkül? Ami csak téged nyomaszt, mert folyton zaklatod magadat a gondolatokkal, melyek arra akarnak kényszeríteni, hogy olyat tegyél aminek legbelül ellenállsz.
Mi lenne, ha megengednéd magadnak, hogy ne teljesíts egy ígéretet, csupán csak azért, mert megváltoztak bizonyos dolgok. Nem a körülmények, hanem az emberek. Ő és te, de egyikőtök mindenképpen. Ez a változás pedig azt eredményezte, hogy már nem tudtok egymáshoz abban a minőségben kapcsolódni, mint korábban.
És tudod mi ebben a legszebb? Az, hogy ez egy cseppet sem baj. Mert a kapcsolatok kialakulásának alapvető feltétele, hogy van egyfajta lelki igény a másik társaságára. Ezt az igényt életben lehet tartani akkor is, ha már nem azt adja nektek az együttlét amit régen. Már nem elégít ki bizonyos igényeket, mert azokat feloldotta a változás. Az élet szépségét a változásokkal való együtt áramlás adja.
Azonban az egymás iránt érzett érdeklődés, kíváncsiság, tolerancia és empátia éppen ezáltal tovább élhet, ha valamikor is valódi volt. Érdekek, elvárások, megfelelni akarások nélkül, csupán csak ember baráti szeretetből, az együttlét öröméért. Azért, mert jól esik néha egy röpke beszélgetés alkalmával kizökkenni a saját világomból, a másik nézőpontjait meghallgatva, aztán megadni magamnak a választás lehetőségét, hogy mi az amit befogadok belőle és mi az amit nem.
Ilyen egyszerű lenne. Ha ráérnél.
Mert ha megengeded magadnak, hogy ne az önigazolásod és a kifogásaid bizonygatása legyen az elsődleges cél, hanem a szívbéli kapcsolatódás, akkor megszabadulhatsz az őszintétlen ígéreteid kényszerétől.
Akinek sokáig ígérgetsz, hidd el egy idő után már biztos, hogy nem téged választ.
Az őszinteség szabadságot ad, belső békét és nyugalmat, na meg tiszteleten alapuló emberi kapcsolatokat.
Még úgy is, ha ez a nem kapcsolódásról szól.